Napsugarak télire


Ezek a kis csillagocskák őrzik a fényt. Ezt a csokrot  - s még két ilyet - megszárítom, s kész is a napfénykonzerv. Januárban tea formájában bontom majd fel : ) Az orbáncfű - nevéből sejthetően - a sebek gyógyulását is segíti - ehhez viszont olajat kell készíteni belőle. Nem bonyolult, leírása sok helyen megtalálható.

Az orbáncfűről ennyivel még tartoztam, de a nap sztárja a lándzsás útifű volt! Itt látható a kerítés tövében : )

Előtte két csomag, ajándék. A környékünkön indult egy kezdeményezés, ajándékozás, "névre szólóan". Aki kedvet kapott hozzá, egy olyan listáról választhatott testvéreket, ahol nehezebb sorsú családok szerepelnek, röviden bemutatva őket, persze hogy ne lehessen felismerni őket. A gyerekek neve helyett kisfiú- vagy copfos kislányrajz van, mellette pedig születési dátum, hogy szülinapra vagy más jeles alkalomra meg lehessen lepni őket. A családok leírásánál nem finomkodtam, kíváncsi voltam, választják-e felelőtlen szülők gyerekeit ajándékozásra - és nagyon örültem, mert igen! Örülök, hogy van aki érti, ezekben a családokban szenvednek a legtöbbet a gyerekek.

Későn jutott el hozzám az egyik családnak szánt gyereknapi ajándék, valahogy már én sem igyekeztem, ma vittem el. Anyuka nagyon meglepődött, azután pedig úgy örült, hogy szerintem a gyerekei sem tudtak jobban, amikor megérkeztek az óvodából. A Scobidoo-s csomagolás is telitalálat lett : ) Az örömét nagyon jó volt nézni - forgatta, tapogatta, emelgette a csomagokat... nem is csodálkoztam, korán árva lett, nem nagyon kapott ajándékot soha életében. 

A váratlan látogatónak kijáró ijedt-bizalmatlan fogadtatás után máris szívesen látott vendég lettem. Futólag ismertük már egymást, akart is kertet, meg nem is: akkor kezdjük, amikor az ura napszámban van, ha otthon van, ne menjek. De hiába jött el a krumpliásás végre, délre mindig itthon volt. Nőttek a gyerekek, lassan Anya is el tud menni dolgozni, minek a kert, úgyse lesz rá ideje...  nem jutottunk semmire. Örültem, hogy őket választotta valaki, s volt ürügy elmenni hozzájuk.

Beszélgetés közben lenézek a földre, látom a kincset... "Adtál már útifűszirupot a gyerekeknek?" Tudtam, hogy igen, az orvos mindenkinek ezt ajánlja, ha köhögnek. Mutatom neki, itt az útifű az udvarban, bőven. Azt az örömet! Hogy ez a csodás növény náluk! Amiből a német szirupot főzik? Tényleg? Biztos? Meg lehet enni? Megettük. És teának is? És tényleg tudom, hogy kell szirupot főzni belőle? Akkor csináljunk!

Úgy jöttem el, hogy mégiscsak beenged három paradicsompalántát a kertbe (bár csak Apa szereti, de hadd lássák a gyerekek, milyen az...), és lesz neki mentája is, mert az kell az útifűszirupba : ). 

A bodzát már ő hozta fel, hogy rengeteg van a tanya mögött. Augusztusban megyek hozzájuk bodzalekvárt főzni, mert a gyerekeknek gyakran van szorulása is, meg ha tudok segíteni, hogy ne kelljen esetleg annyi gyógyszert venni....

Amit együtt csinálunk, azt már a gyerekek is megtanulják tőle, ők már több munícióval indulhatnak az életnek talán. Az ajándék kinyitott egy kaput, és nemcsak egyszeri örömöt szerzett, hanem valami hosszabb távú tanulási folyamat is elindul vele, ami talán még nagyobb segítség nekik - most már csak ütni kell a vasat, amíg meleg : )

És hogy ne maradjon "arctalan" őszerénysége, a varázserejű útifű: