Egy Surranóról…

…amibe bármikor bele lehet ugrani: viselőjében elképesztő kreativitással születnek a kifogások és magyarázatok arra, miért jó minden éppen úgy, ahogy van.

Országosan, nagy kampánnyal reklámozott nyaralás, próbálom terjeszteni a csak interneten hozzáférhető, tényleg jó lehetőségnek tűnő ajánlatot – a egyik jelentkezőnél meglepően sok a kifogás (más kérdés, hogy a pályázatok elbírálása is csigalassúsággal folyik, az ígért 15 munkanap helyett már épp a 31. telt el bármiféle válasz nélkül – erősítvén azokat, akik „megmondták előre, úgysem lesz ebből semmi…”).

De ezt akkor még nem tudhattuk. Kérdésemre, hogy miért nem hozza a beadandó egyoldalas, alapadatokat kérő űrlapot, amit kért, a következő válaszok érkeztek ugyanattól az embertől, egy perc alatt: 

- De nem tudtam, mit kell csinálni a papírral ;

- Nincs otthon nekünk internet ;

- De nincs e-mail-címem;

- De nem tudtam, hová kell leadni

- Mi van, ha megint olyan sokan lesznek az irodában …  

Egy átlagos intelligenciájú emberről van szó, aki szívesen utazna, de kicsit fél is, egy munkatársa beszélte rá – de úgy tűnik, mégis megpróbál minél kevesebbet tenni érte, hogy ha valami esetleg nem olyan jól alakul majd, minél kisebb felelőssége legyen a helyzet előidézésében.

Másik történet: kérek valakit, hogy keressen meg, mert a születési ideje nem egyezik a saját kezével illetve a hivatal által kitöltött papíron.

„- Gondoltam, mindig ez a gond.

- Akkor miért nem javítod ki?

- Azt hogy kell?

 - Hát szólsz, hogy hibás, írják át…”

Ez a Kifogások Surranója, jól véd a külvilágtól – és a felelősségvállalástól. Amíg nem csinálunk semmit, addig nem lehet baj sem. Mindig megvan az oka, hogy miért nem tud az ember lépni, és mindig megvan a nyugalom, hogy nem tehet róla.

Talán a bátorság hiányzik, az önbizalom, a sikerélmény, a jó tapasztalat: hogy kipróbáltam valamit és jó volt, hogy mertem és sikerült, hogy nem tudtam előre, mi is lesz belőle, és jó lett… Ahhoz, hogy egy lépést megtegyünk, fel kell emelni az egyik lábunkat, és egy darabig fél lábon egyensúlyozunk. Meg tudjuk tenni, hiszen van tapasztalatunk arról, hogy képesek vagyunk rá: van hozzá elég fizikai erőnk és van elég belső lelki tartalékunk is átvészelni a bizonytalan szakaszt.

De akinél hiányzik a jó tapasztalat, a kellő lelki erő? Aki az iskolában soha semmiben sem volt jó, aki otthon is csak láb alatt volt – az bizony vészhelyzetben lekapja a polcról a Kifogások Surranóját, mert legalább magával el tudja hitetni, hogy pont jó minden úgy, ahogy van… - és eldöcög a nagy bakancsban egy jobb élet jobb lehetőségei elől. Nagyon nehéz lenne neki, ha ezt nem tudná megtenni.

Így sem könnyű, de aki sem otthon, sem az iskolában nem kapott biztató pillantásokat: „Próbáld ki bátran, vigyázok rád”; bátorító mosolyt: „Te ezt mindig olyan ügyesen csinálod” – az bizony csak a kudarcok elkerülésére fejleszt ki életstratégiát, eszébe sem jut, hogy kezdeményezzen, gondolkodjon, ötletei legyenek. És persze a gyerekei is ebben nőnek fel – hiszen amit nem kapott meg, ami nincs neki, abból nem is tud átadni. Ő csak arra tudja megtanítani a gyerekét, amit ő is tud. Ha a gyerekeknek nincs olyan szerencséje, hogy az iskolában rátaláljon a sikerélmény, a kezdeményezés, az alkotó munka örömére, akkor csak a kudarckerülő stratégiák tárháza fog gazdagodni nemzedékről nemzedékre – és öröklik tovább a Surranót, ami biztonságot ad, ha mégoly nehéz is néha.

Így (is) születik a tanult tehetetlenség.

Vajon a Kifogások Surranója ott van-e a mi cipős szekrényünkben is? Elővesszük néha?