Ideje a ...

... cickafarkszedésnek, orbáncfűgyűjtésnek...

A tápoldatozásnak is - szombat este hétig a Holdnaptár szerint levélnapok vannak. Az öntözés ilyenkor illeszkedik ahhoz a Rendhez, amit nem látunk közvetlenül, de érzünk szerencsés pillanatainkban. Összhangban tenni valamit a Nagy Harmóniával - ha sikerül időben cselekednem, akkor mindig a helyemen érzem magam, hozzáillő részeként a Nagy Egésznek. A növények meghálálják, az emberek is. S hogy a Holdnaptár az utóbbiakhoz nemigen ad segítséget? Forduljon mindenki a szívéhez - az első gondolatot mindig érdemes megfontolni! : )

Táborozásra készülünk, kevés a hely, sokféle a szempont. Akik nem jutnak el sehová; akik még semmiben sem próbálták ki magukat; akik ragyognak, ha kipróbálhatnak valami újat; akik még nem voltak; akik mindig jönnek; akiknek bárhol jobb, mint otthon - vajon elengedik-e azt a tizenkét éves kislányt, akit még mindig jobban megéri otthon etetni, mert már annyit tud segíteni... Az egyiket már biztos nem. Koravén tekintetük ismét a dolgok idejéről beszél. Komoly kislányok, akik már évek óta össze tudnak dobni egy ebédet akár tíz ember számára is. És nem biztos, hogy Anya is dolgozik ezalatt, lehet, hogy tévét néz... Amint lehet, szabadulnak otthonról, s ennek komoly ára lesz - a mi szemünkben. Szerintük az lesz a normális, tizenhat évesen lehet ideje a szülésnek, sőt. Ha illeszkedni akar...

És azok a tízévesek, akik nem alszanak egy éjszakát sem távol otthonról, barátok között, legyen az csak pár kilométerre szüleiktől, azok vajon kellő időben vannak-e? Három gyerek marad ki emiatt a szomszéd falu határában lévő nomád táborunkból. 

Az év legfényesebb időszakát, leghosszabb nappalait éljük. A sok fényben, a nagy melegben szinte szemmel láthatóan nőnek a növények : ) Gyorsan szalad az idő, nehéz idejében mindenhová odajutni... Osztjuk az időt. Kinek jut, minek jut, mikor és mennyi? Mihez illeszkedünk?

Ideje lenne az égi áldásnak is, egyre több a határban a hervadó levél...

Gólyafiakról és más kicsinyekről

A múlt héten, amikor elkezdtem írni róluk, még csak a fejük búbja látszott ki a fészkekből, most már nyújtogatják a nyakukat felfelé, jól láthatóak : ) Egy madarász ismerősöm szerint már vagy három hete, hogy kikeltek a kisgólyák: http://www.roszkeihorgasz.net/golya-kamera. A nógrádi kicsik fiatalabbak, mégiscsak Északon laknak : ) http://golya.mme.hu/golyakamera/szugystream/. És itt a hófehér kisfeketególyákról  https://hu-hu.facebook.com/pages/Magyar-g%C3%B3lya-webkamer%C3%A1k/504402916291382

Ha az állatokat nézem, olyan egyszerűnek tűnik az utódok gondozása, nevelése, elengedése. Hogy az ember mennyire képes gondoskodni a gyerekeiről - hát amennyire csak képes, biztos megteszi. Amennyire csak képes, amije csak van, amennyit ő is kapott, azt mind adja. Kevés ember képes arra, hogy többet adjon, mást, jobbat, mint amivel élete során találkozott.

A falu egyik legzűrösebb családjához kopogtattam be a paradicsompalántáimmal. "Persze, megcsináljuk a helyét, hozzad csak! Lesz trágya is, majd kérek a szomszédból."  Megcsinálták. A nagymamával régen jóban vagyunk, egyszer nagyon ízlett neki egy egyszerű süti, írta a receptet  (mint egy szorgalmas elsős, nagy ákombákom betűkkel), hogy megsüti Karácsonyra. Azóta a lányának megszületett a negyedik gyereke is - még a legnagyobb is ovis. A három nagyobb mindig ott lábatlankodik körülöttünk - mindig megvan az indok, hogy miért nincsenek oviban, s az itthoni viselkedésük alapján el tudom képzelni, ott sem hiányoznak különösebben az óvónéniknek - mindent ők akarnak csinálni, egyszerre, azonnal, lökdösnek, követelőznek: "Mit hoztál?". Nem én szoktattam rá őket, nálam csak palánta és vetőmag, télen legfeljebb csíráztatott búza szokott lenni.

A szüleik megengednek nekik mindent, bármit megtehetnek. Amikor elfogy a felnőttek türelme, már túl zavaróak, akkor rájuk kiabálnak. A gyerekek élete folytonos harc a felnőttek figyelméért, vagy egymással valamiért. Senki nem szól rájuk, senki nem inti őket türelemre, senki nem magyarázza el nekik, hogy lehet másképp is: lehet várni, lehet kérni. Így nőnek fel, az erősebb és gyorsabb győz. A szüleik és a nagyszüleik is így nőttek fel, egymással is türelmetlenek, kiabálósak, erőszakosak. Ők így tudják szeretni egymást.

Ruhát, ennivalót, játékot még szerez valahogy az ember, de a belső elégedettség öröme ismeretlen marad számukra. Erre lenne jó az ovi, hogy megtanuljanak együtt élni másokkal halkan, türelemmel, hogy lépésről lépésre is el lehet érni, meg lehet valósítani valamit. Hogy lássák, lehet a másikhoz szépen is szólni, hogy ha nem azonnal van meg valami, akkor is megvan és úgy is lehet jó. Hogy ha dolgozunk valamiért, annak van eredménye, és az jó érzés, az is tud öröm lenni. Jó lenne, ha az ovinak is fontos lenne, hogy ezek a gyerekek ott legyenek. Jó lenne, ha az óvónénik erőfeszítését elismernék, és jó lenne, ha az óvónénik fontosnak éreznék, hogy törődjenek e gyerekek sorsával .

Biztos, hogy nem volt ez mindig így, évezredes hagyománya a szeretetnek, törődésnek van. Valahol elveszett, de biztos vagyok benne, vissza lehet csempészni a békét, az odafigyelést a hétköznapokba. Nem azt a világot éljük, ahol elegendő türelem és támogatás van kivárni a lassan megmutatkozó kicsi változást. A szociális politika hosszútávú koncepció nélküli segítése, a hirtelen tűzoltás húszéves gyakorlata nem vált be, csak egyre tehetetlenebbé és kiszolgáltatottabbá tette azokat, akiket talpon kellett volna tartani. A gólya tavaszonkénti visszatérésével az új születésének, az újjászületésnek egyik legerősebb jelképe. Kevés helyen látni jó példát, de szerencsére van olyan évtizedes munka, ami bizonyítja, hogy lehetséges a változás, van olyan út, amin érdemes járni: http://igazgyongy-alapitvany.hu/alapitvany/szemlelet/

Gólya, gólya, gilice ... - becézzük a madarat, aki ismeri az Élet forrását, az Élet vizét, ahol megtalálja halászás közben a kisbabákat. Gilice, gerlice, gerle, galambocskám - jó szó nemigen jut ezeknek a gyerekeknek, de mi vajon élünk-e ezzel a lehetőséggel, amikor csak alkalmunk adódik rá? Észrevesszük-e ezeket az alkalmakat? Ki tudja, mikor vezet épp az Élet forrásához...

„Gyere már, kézzel szedi a  csalánt!”

Ilyen egyszerű a népszerűség : ) Immár három fiatalember nézi a cigánytelepen, ahogy egyikük kertjében a kerítés mentén művelem a lehetetlent. A biciklit akarták kölcsönkérni, ez ugyan nem sikerült, de ezek szerint mégsem jöttek hiába… Nem is tudok ellenállni a kísértésnek, felismerve a pillanat adta lehetőséget tovább fokozom a mutatványt: vigyorogva bekapok és elrágok egy levelet Mint egy varázslóra, úgy merednek rám.  Lehet, hogy ezután könnyebb dolga lesz a szemüveges idegen nőnek? (Legközelebb már tegeznek, amire addig képtelenek voltak : )

A malacok otthona
- a szemétrakás azóta eltűnt mögüle : )

Hogy oldjam a nyers csalánevést követő döbbenetet, magyarázkodom: sok vas van benne, meg mindenféle anyagok, amik egészségesen tartják az embert, meg a gyerekét is. „Akkor ez kell a malacoknak!” – játszik kezemre a véletlen, mivel háziurunk már kapja is fel a disznóól mellől a rózsaszín dobozt. Malacportré mellett a felirat: vaspótló táplálékkiegészítő. A szomszéd adta, hogy ilyet vegyen a két süldőnek - nagyon büszkék rájuk, sok pénzt adtak értük. Kicsit aggódunk is, tudják-e majd etetni őket rendesen, s ha nagyobbak lesznek, nem törnek-e ki könnyűszerrel az ajtólapokból összetákolt „ól”- ból. 

Elgondolkodom, vajon a feleségét is meg tudom majd győzni, hogy ne csak a malacok, hanem a gyerek kiegyensúlyozott táplálására is figyeljenek- ez még sokszor diplomások esetében sem egyszerű … A teának szárított csalán megőrölve télen sok nyomelemmel, A- és C-vitaminnal gazdagítja az ételeket (családanyák figyelem: eleinte javasolt titokban használni!!)

                                                                                      

Annyival nem ér kevesebbet, mint amennyivel olcsóbb a táplálék-kiegészítőknél.

Vissza a pusztakézzel gyűjtött csalánhoz: mivel a munkáskesztyű valahogy mindig eltűnik az autóból, környezeti nevelő kollégám gyerekbolondító trükkje nemesül hasznos gyakorlati tudássá - ha elég vizes az ember keze, az égető folyadék felhígul, s nem csíp. Egy vödör víz a varázspálcám. Ebbe teszem a csalánt, ideje beáztatni, nem merek várni vele addig, míg végre eszembe jut végre eltenni egy pár kesztyűt. Ha ilyen melegek lesznek, a jövő héten már elég erős szaga lesz ahhoz, hogy a benne lévő nitrogén hasznosulhasson, s kilocsolva megugrassza a növények fejlődését. Amikor mások pétisót vesznek a boltban, mi csalánt gyűjtünk az árokparton. Csak itt nincs környezetterhelő csomagolás, előállítási és szállítási költség, széndioxid kibocsájtás (csak megkötés!), ÁFA - szóval rövidtávon gondolkodva nemigen éri meg gyűjtögetni. 

A csalán is virágzik már - teának érdemes előtte gyűjteni a levelét, pontosabban én úgy egy arasznyit szoktam letörni a hajtások végéből. Hűvösebb helyeken még szerencsénk lehet. A bodzához hasonlóan javítja a talajt: kivonja a felesleges nitrogént és felhalmozza leveleiben, szárában. Így tudja nagyon egyszerűen és olcsón azt, amit a nitrogénműtrágyák. Csoportosan nő, egymást védik, segítik a növénykék – s ezen a téren segíti az embert is. A csalánból készült esszencia a versengésből adódó konfliktusokat oldja, segíthet egy családnak vagy más közösség tagjainak összetartóvá, elfogadóvá, befogadóvá válni.

Érdemes nézegetni ezt a képet. 

Csak meg kell ismerni, s megtudjuk, hogyan szelídíthető. Ha jól figyelünk rá, megértjük, mire tanít bennünket úton-útfélen ez a messziről elkerült növény.

Ha legközelebb megcsíp a csalán, talán eszünkbe jut.

Még mindig díszlik  a bodzavirág

…  s megérkezett a valódi vihar is gyönyörű, sok-sok esővel! Itt az Alföldön már hosszú évek óta nem láttunk napokig tartó esőzést. A homok gyorsan elnyeli, s van helye a talajban bőven a víznek, a kutakban csak nagyon mélyről sejlett fel már a tükörképünk. Ezekben a borús napokban tényleg üde színfolt a tájban a sok fehér bodzavirágtányér.

 Tulajdonképpen nem különleges történet következik a már említett családról. Sajnos. 

Bogáncsvirág-család. Bódító illatú levélerődítmény.

Anya keményen tartja kezében a gyeplőt. Konkrétan, egyenesen nemigen kér, de nem is enged beleszólást az életükbe. Pontosabban úgy viselkedik, hogy senkinek eszébe se jusson ilyesmi. 

Ha felajánlunk valamit, köszönettel elfogadja. Ugyanakkor jó, mondhatni bizalmasnak tűnik a viszonyunk, ha valakivel gondja van, a segítségünket kéri, leginkább az életvezetési tanácsadót, hogy „szerelje meg”, vagy legalábbis javítson rajta. Ő szerencsére soha nem tehet a kialakult problémás helyzetekről. A beszélgetések során a problémák elől kitér, okos, értelmes asszony, aki a nehézségeket erényként magyarázza, és a kevés pozitívumot tudja úgy tálalni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.

 A szemedbe néz, és szuggesztíven elmagyarázza: a helyzet egyáltalán nem az, aminek látszik. A fiúgyerekek tökéletesek, ha van is némi pillanatnyi zavar, az csak átmeneti, az életkorukból adódó. A lányokkal való probléma viszont az ő személyiségükből fakad sajnos, ő megtesz mindent, hogy megnevelje őket, de … Sajnos a „menyével” is ez a gond, nem hallgat az okosabbra.

Lassan nyílik a szemünk, óvatosságra int a nagyobbak sorsa, a számunkra elkényeztetettnek tűnő, de otthon istenített nagyfiú, aki már maga is apuka huszonkét évesen és a nagylány, aki mindenkinek azt mondja, amit hallani akar, aki tizenhat évesen maga is anyuka – ez persze természetes a kisebbek számára, hiszen anya is ekkor szült először.

Szóval jó a viszony, a gyerekek is ragaszkodnak hozzánk, egy ilyen esetben az ember mindent megtesz azért, hogy segítse a következő generációt, anya is együttműködőnek tűnik. Bár egyre gyakrabban fordul elő, hogy nincs a gyerekekre kétszáz forint, hogy bejöjjenek busszal az egész napos programra, ahol pl. etetjük is őket egész nap (ilyenkor azért nekem is eszembe jut, mennyibe kerül egy pakli dohány, és hogy három felnőtt él a családi pótlékból…). Egy ideig ad az ember kölcsön (mindig visszakapja!) vagy kimegy értük kocsival.

S egyszer csak azt veszi észre, hogy már a kislány telefonál vagy üzen, hogy kimennénk-e érte – ebben már van némi érzeli zsarolás. Egy táborból, ahová mi csak beszerveztük, úgy hozzák haza a kollégák, hogy lopás történt (a dolognak inkább eszmei értéke van, egy gyerek kétnapi munkája), és minden felnőtt őt gyanúsítja – bizonyítani nem sikerült. Mi elfogultak lettünk a három év alatt, de idegenek már nem látják őt egyenesnek. Ezután már mi is figyelünk, és tényleg, kisebb-nagyobb hazugságokon érjük.  A nagyfiú tele panasszal, hogy rossz az angoltanár, pedig ő hogy szeretne….– találunk lehetőséget neki a különórákra,  csak a bejárást kellene megoldani 1-200 forintból a szomszéd faluba. Ez az összeg belefér a családi költségvetésbe, tudjuk. De már nem is olyan gond a tanár, jó ez így inkább, köszönjük.

S ekkor elgondolkodik a segítő: a tehetség, az észbeli adottságok megvannak, úgy tűnik, az ambíció is. Nyújtjuk a lehetőséget, úgy tűnik, ezeknek a gyerekeknek a sorsa sínen van. Valami azonban, valamiféle képesség mégis hiányzik. S jön a nehezen emészthető szembesülés: van helyette más - a szülői minta. A mai nap számít egyedül, a holnap messze van. A túlélés törvénye arra tanít, hogy ne bízz senkiben, használd okosan, amit a pillanat kínál és védd magad a végsőkig.

Ez a legnagyobb törvény, életük ennek köszönhetik. Így tudta anya életben tartani magát, maga mellett tartani és felnevelni a gyerekeit a változó apák mellett, ez a receptje az életre. Ez az általános törvény a létminimum alatt, a felszín csak értelmi képesség kérdése - mi bedőltünk a felszínnek, pontosabban azt hittük, ez most más. De már sejthető a kislányban nővére sorsa.

A bodza illatozik, augusztusra megérleli fekete bogyóit. Elhagyatott, gondozatlan helyeken él, s pusztán létével elindítja a pozitív változást – lenn a talajban, az eljövő növénygenerációk számára.

 Ebből most persze még semmi sem látszik.

S most pedig virágzik a bodza...

... ami több szempontból is jó alkalom, hogy hosszas halogatás után végre újra jelentkezzem J A bodza élete során feljavítja a talajt más növényeknek, s a viráglelkek ismerői azt mondják, a természet rendjében betöltött szerepe szerint segít az embernek is az újrakezdésben, az elszigetelődés után visszakapcsolódni az Élet áramába.

Akkor hát kezdjük és folytassuk J

A bodzabogyó érése kapcsán írtam arról, hogy milyen nehéz jól segíteni. Ez több szempontból is nehéz téma, érzékenyen érintett, nem volt kedvem írni róla - jól elhúztam-halasztottam-„felejtettem” a folytatást. 

Kettős természetűként emlegetik ezt a növényt: kellemetlen szagú levelek között muskotályos ízű és illatú virág nyílik, a sötétben is világít a bokor, neve mégis a bogyója után feketebodza… Gyönyörű halvány vajszínű csipketányér virágaival képviseli a fényt, minden porcikájával a gyógyítást. Leromlott vidékeken, felborult egyensúlyú talajokon él, sokszor olyan helyeken, ahol nem szívesen időzünk, sőt a közelébe sem mennénk, romokon, trágyadombokon díszít, vagy például itt is:

  

 Igen, ez egy árnyékszék, anya, nagymama és négy kisgyerek él itt. Vezet még egy csapás a kert végébe a gazon keresztül – választási lehetőség mindig van : )

E képen ugyan még túl fiatal, nem virágzik, de talán érzékelhető, hogyan jelképezi az élet minden területén jelenlévő ambivalenciát. Jelen esetben a tudomásul nem vett, taszító, vállalhatatlannak tartott dolgokat és a virágok vonzó szépségét (majd, egy-két év múlva : ) megkönnyítve ezzel az Élet árnyékos oldalának elfogadását, befogadását. Talán nem kell hosszasan magyarázni, hogy minden probléma megoldásában az első lépés annak felismerése és főleg vállalása…

S amiről e féléves hallgatás előtt terveztem írni: munkám kezdete óta foglalkozunk egy családdal, akikre mindig azt mondtuk, igen, ők azok, akiknek érdemes segíteni. Értelmes, nyitott, érdeklődő, motivált gyerekek, törődő anya (apák közül mindig a legutolsó gyereké van jelen…), állatok az ólban, befőttek a kamrapolcon, kis kert a gyerekeknek is, tisztaság és rend a távoli tanyán.

A két középső gyerek másodikos és ötödikes volt, amikor megismertük őket. A kislány okos, ambiciózus: osztályelső, kreatív, ötletei vannak és kezdeményező, jó sportoló és könnyen teremt kapcsolatokat. A bátyja is hasonló képességű, bár csak az őt érdeklő dolgokra mozdul rá, de hasonló kreatívan. Az ovis kisfiú is mesél a csillagokról, hogyan lesz a vihar…

S hogyan lett, legalábbis a segítő lelkében - következik hamarosan a folytatás az ambivalencia jegyében egy reménysugárról és az árnyékról.