Már a bodza is érik...

... rövidebbek a nappalok - fordulunk az őszbe lassacskán. Naposabb, melegebb helyeken, illetve a korábban érő bodzaváltozatok már szüretelhetők.

Nyersen nem érdemes belakni belőle, ha valaki nem akar hasmenést, de lekvárként bátran fogyasztható. Fűszerezve - én fahéjt és kardamomot tettem hozzá - és/vagy savanyúbb gyümölcsökkel keverve pedig kifejezetten különleges lesz. A kis magjai esetleg zavaróak lehetnek, de a bodza elsősorban egészségmegőrzésre készült eddig nálunk (meghűlések ellen, illetve a sötét színének köszönhető immun- és érrendszererősítő hatása miatt minden reggel egy kiskanállal), ezért nem pepecseltem a passzírozással. Akinek pedig lassú az emésztése, főleg ne tegye - a bodzamagocskák javítanak a tempón...

A bodza olyan gyakori és igénytelen növényünk, hogy már elfelejtettük kellőképpen becsülni. Pedig a rómaiak azt tartották, hogy ha valaki kivág egy bodzafát, az istenek úgy megharagszanak rá, hogy három napon belül halállal büntetik. A cseh nép szerint az erdei tündérek lakhelye a bodzabokor, azért olyan jótékony hatású, hogy 99-féle emberi betegségen segít.

Nem válogatós, sokszor olyan helyeken is találkozhatunk vele, ahol nem is biztos, hogy szívesen időzünk. Romos helyeken, trágyadombok tövében vígan él, s ontja gyönyörű, bódító illatú virágait, kettős természetű bogyóit, hiszen nyersen problémás, főzve áldásos hatású.

A feketebodza e kettőssége, ambivalenciája kapcsán legközelebb arra lesz példa - sok történetből szemelgethetnék - hányféle kimenetele lehet az egyértelmű, jól átgondolt stratégiák mentén való, hosszabb távon nyújtott segítségnek is. Mindennapjaink során talán ezzel kell legtöbbet küzdeni: mennyit adjunk, mit, kinek, hogyan - nem lehet tudni, mikor és mitől fordul visszájára a helyzet, és hoz elő eddig rejtett rossz tulajdonságokat, s tesz esetleg kérdésessé évek munkáját egy-egy ember esetében. Vagy hoz várakozáson felüli pozitív fordulatot  : )

Még nyílik a cickafark

Még nyílik a cickafark!

Árnyékosabb helyeken, erdőszéleken még gyűjthető. Ez a növény nálunk az Alföldön mindenfelé megnő, mindig kéznél van a friss csípésekre, és a sebektől kezdve a  felfázáson át az emésztési panaszokig mindenre jól használható. Nőknek igazi áldás. Sűrűn egymás mellett zártan álló szép kis fehér virágai egy nagy ernyőbe állnak össze. A virágok nyelvén értők szerint a védelmet, védelmezést jelképezi. 

Nem tudom, erőltetett-e a párhuzam, ha a túlzott védekezés jut eszembe azokról a családokról, akiket nem tudunk elvinni nyaralni. Ritka lehetőség egy hetet a Balatonnál tölteni úgy, hogy a szállásért és ellátásért nem kell fizetni. Nagyon meggondoltuk, kinek szóljunk, nehéz volt szempontokat is találni. A legfontosabb az volt, hogy a család tudjon együttműködni másokkal, nehogy elrontsa a többiek pihenését. De jutalom legyen? Vagy motiváló erő? Esetleg egy reménytelen helyzetben valami utolsó lehetőség, ami esetleg kibillenti a felnőtteket és gyerekeket az apátiából? 

Négy hónapja szervezem, a végleges névsor a nyaralás előtt tíz nappal állt össze. Vajon miért mondják le, akik lemondják? Anyagi oka nem lehet. Még a munkahely is elengedi őket - ahol persze el mernek szabadságot kérni (ami elvileg jár...  Emiatt többen kimaradnak a lehetőségből, pedig nem is a gyerekekre, inkább a felnőttekre férne jobban rá a pihenés.)  Vagy aki vállalja, hogy előtte három hétig megfeszítetten dolgozik...

Az egyik családban öt fiú van. Anya erős személyiség, gyakorlatilag ő dönt el mindent. Apa csupaszív ember, a  gyerekei az elsők az életében. Új munkahelye van, megkockáztatták a szabadságkérést, sikerült is, mégis itthon maradnak. A tizennyolc éves nagyfiúnak nincs kedve jönni. Amit én megértek teljes mértékben, azt már nehezebben, hogy arról szó sem lehet, hogy otthon maradjon ("Még egy napot sem volt távol tőlem, hogyan is tudnék nyugodtan nyaralni!" - mondja Anya), de arról sem, hogy a szülei és négy kisebb testvére kedvéért meghozza azt az áldozatot, hogy egy könyvvel a kezében kibírja valahogy a Balaton partján egy sarokban. Anya szerint ők nem olyan szigorú szülők, soha nem kényszerítették a gyerekeket semmire. A kicsik aranyosak egyébként nagyon, de mindegyik ilyen lesz nagykorára?

De attól megijedtem, hogy mi lesz ebből a fiúból később? Hiszen szinte felnőttnek számít, de mennyire az? Mit jelent számára az a szó, hogy felelősségvállalás, törődés - esetleg szeretet? Számít a másik ember valamit? Egy csendes, szimpatikus fiatalemberről van szó. 

Egy kosár cickafarkkal búcsúzom az arany középút jegyében : )

Napsugarak télire


Ezek a kis csillagocskák őrzik a fényt. Ezt a csokrot  - s még két ilyet - megszárítom, s kész is a napfénykonzerv. Januárban tea formájában bontom majd fel : ) Az orbáncfű - nevéből sejthetően - a sebek gyógyulását is segíti - ehhez viszont olajat kell készíteni belőle. Nem bonyolult, leírása sok helyen megtalálható.

Az orbáncfűről ennyivel még tartoztam, de a nap sztárja a lándzsás útifű volt! Itt látható a kerítés tövében : )

Előtte két csomag, ajándék. A környékünkön indult egy kezdeményezés, ajándékozás, "névre szólóan". Aki kedvet kapott hozzá, egy olyan listáról választhatott testvéreket, ahol nehezebb sorsú családok szerepelnek, röviden bemutatva őket, persze hogy ne lehessen felismerni őket. A gyerekek neve helyett kisfiú- vagy copfos kislányrajz van, mellette pedig születési dátum, hogy szülinapra vagy más jeles alkalomra meg lehessen lepni őket. A családok leírásánál nem finomkodtam, kíváncsi voltam, választják-e felelőtlen szülők gyerekeit ajándékozásra - és nagyon örültem, mert igen! Örülök, hogy van aki érti, ezekben a családokban szenvednek a legtöbbet a gyerekek.

Későn jutott el hozzám az egyik családnak szánt gyereknapi ajándék, valahogy már én sem igyekeztem, ma vittem el. Anyuka nagyon meglepődött, azután pedig úgy örült, hogy szerintem a gyerekei sem tudtak jobban, amikor megérkeztek az óvodából. A Scobidoo-s csomagolás is telitalálat lett : ) Az örömét nagyon jó volt nézni - forgatta, tapogatta, emelgette a csomagokat... nem is csodálkoztam, korán árva lett, nem nagyon kapott ajándékot soha életében. 

A váratlan látogatónak kijáró ijedt-bizalmatlan fogadtatás után máris szívesen látott vendég lettem. Futólag ismertük már egymást, akart is kertet, meg nem is: akkor kezdjük, amikor az ura napszámban van, ha otthon van, ne menjek. De hiába jött el a krumpliásás végre, délre mindig itthon volt. Nőttek a gyerekek, lassan Anya is el tud menni dolgozni, minek a kert, úgyse lesz rá ideje...  nem jutottunk semmire. Örültem, hogy őket választotta valaki, s volt ürügy elmenni hozzájuk.

Beszélgetés közben lenézek a földre, látom a kincset... "Adtál már útifűszirupot a gyerekeknek?" Tudtam, hogy igen, az orvos mindenkinek ezt ajánlja, ha köhögnek. Mutatom neki, itt az útifű az udvarban, bőven. Azt az örömet! Hogy ez a csodás növény náluk! Amiből a német szirupot főzik? Tényleg? Biztos? Meg lehet enni? Megettük. És teának is? És tényleg tudom, hogy kell szirupot főzni belőle? Akkor csináljunk!

Úgy jöttem el, hogy mégiscsak beenged három paradicsompalántát a kertbe (bár csak Apa szereti, de hadd lássák a gyerekek, milyen az...), és lesz neki mentája is, mert az kell az útifűszirupba : ). 

A bodzát már ő hozta fel, hogy rengeteg van a tanya mögött. Augusztusban megyek hozzájuk bodzalekvárt főzni, mert a gyerekeknek gyakran van szorulása is, meg ha tudok segíteni, hogy ne kelljen esetleg annyi gyógyszert venni....

Amit együtt csinálunk, azt már a gyerekek is megtanulják tőle, ők már több munícióval indulhatnak az életnek talán. Az ajándék kinyitott egy kaput, és nemcsak egyszeri örömöt szerzett, hanem valami hosszabb távú tanulási folyamat is elindul vele, ami talán még nagyobb segítség nekik - most már csak ütni kell a vasat, amíg meleg : )

És hogy ne maradjon "arctalan" őszerénysége, a varázserejű útifű:  

A nyári napfordulón...

... aki tud, menjen orbáncfüvet gyűjteni, most a legtöbb a fény, és ezt ő mind elteszi nekünk : ) - a januári sötét estéken jó lesz elővenni a napfénykonzervet, s meleg teát főzni belőle. Évelő növény, de ez nem ok arra, hogy teljesen lecsupaszítsuk a lelőhelyünket - hagyjunk a rétnek is virágot belőle!

Az év utolsó előtti leghosszabb napján elloptam egy gyereket - ez persze kicsit túlzás, mert az anyukája tudott róla, de az apja nem engedte volna el a napközis táborba a faluba a másodikos fiát, hiszen a nővérét sem engedi sehová. Állítólag nem volt belőle balhé, remélem igaz. Nem sokat tudunk tenni, az egyhetes ingyenes balatoni nyaralásra sem jön a család (három gyerek) emiatt. Nem tudjuk, mi folyik a mindig lehúzott redőnyök mögött - Anya akkor mer szomszédolni, ha Apa nincs otthon. A gyerekek pedig akkor ehetnek, ha Apa már jóllakott. Abból, ami maradt. Anya segítőkész - és nagyon vágyik a társaságra, barátokra. Párja dolgairól úgy beszél, mint aki cinkostársat keres, s én érezhetem magam beavatva... persze ha mindig mindenhez engedély kell, az nagyon kényelmes, felelősségmentes állapot, csodálkoztam is, hogy most viszonylag könnyen vihettem a gyereket.
De ezért talán érdemes volt, harminchat fokban ezt ki lehet bírni - s a nap végén a gyerek arcán úgy láttam, érdemes volt kockáztatni : )

 - bár az szívszorító volt, ahogyan aggódott, hogy időre hazaérjünk. Szerencsére sikerült : )

Megfordult a fejemben, hogy Anyát a gyerekekkel elvisszük nyaralni, s Apát otthon hagyjuk, de ki tudja, mit indítana el egy hét szabadság... Nem biztos, hogy okos dolog megborítani egy beállt egyensúlyt, még ha az nem is a legjobb. Ha tudnám, hogy Anya mellé tudok állni elég idővel, odafigyeléssel, anyagiakkal, akkor esetleg meg lehetne próbálni, hiszen egy ilyen Apa mellett könnyen áldozattá vagy hasonlóan agresszívvé válnak a gyerekek. Itt úgy tűnik, Anya szeretete sokat tud ellensúlyozni szerencsére, a gyerekek azért mosolygósak, bár lassan nyitnak, eleinte bátortalanok - s főleg kisebb korukban a szorongásnak sokféle jelét mutatták.

Egy tanyán ez nem tűnik fel annyira. S ki tudja, Apa szeret-e ilyen lenni... korán elvesztette a szüleit, a testvéréről is neki kellett gondoskodni - az életben a kötelesség a legfontosabb: a gyerek se szórakozzon,  tanuljon, ez a dolga.

Talán Apának is jó lenne egy kis orbáncfű, hogy könnyebben befogadja a fényt...

Békatalp helyett… - avagy minek szorítsunk helyet a saját cipőspolcunkon?

"- Amit csak kívánsz, neked adom, kedves béka - válaszolt a királylány -, a ruháimat, gyöngyeimet és drágaköveimet, akár még az aranykoronát is a fejemről.

- Nem kell nekem sem a ruhád, sem a gyöngyöd, sem a koronád. De ha megígéred, hogy szeretni fogsz, a játszótársad lehetek, melletted ülhetek asztalodnál (...), akkor felhozom neked az aranylabdádat - felelte a béka."

Ismerős a történet, ugye? A béka is arra vágyik, hogy emberszámba vegyék. Törődjenek, játszanak vele, kérdezzék meg, hogy érzi magát, és talán legyen kinek elmesélni az örömeit. S ha ez megtörténik, királyfi lesz belőle. Ha nem… nos akkor a kis emberpalántának nem lesz kitől megtanulnia, hogy mit kezdjen magával, ha szomorú, mit tegyen, ha megbántották, ha ő bántott.

Aki magára marad a gondjaival, csak ellesni tudja, mások mit kezdenek a sajátjukéval. És ha csak azt látja maga körül, hogy ilyenkor gyorsan rágyújt valaki, esetleg iszik egy felest, vagy odacsap valahová –esetleg mindezt együtt…

A mesebeli béka segíthet ezt megértenünk. Felelősségteljes vállalás, amikor mi beszélgetünk egy gyerekkel arról, amiről a szülei nem tudnak. Úgy, hogy a szülei iránti tiszteletüket, szeretetüket nem sértjük, hanem segítünk megérteni, megbocsájtani. Aki kertészkedik, tudja, egy palántát át lehet ültetni, de a siker kulcsa a gyökerekben van...

S mi segíthet ebben nekünk? Ha fel tudjuk venni lábunkra az Elfogadás, Nyitottság és Alázat saruját. Ebben fejet hajtani sorsok, életek előtt, megköszönni, amit kaptunk és továbbadni, amit tudunk. Nem lesz kevesebb belőle.

Minden apró figyelmesség sokat jelenthet – a hosszú távú elköteleződés ritka, és azt is meg kell alapozni tapasztalatokkal, kezdeti apró lépésekkel. S e sorozat utolsó részeként álljon itt egy példa arra, mekkora segítség lehet egy fiatalnak az, ha van egy barátja, akire számíthat:  http://nol.hu/belfold/20110521-egyetlen_ember_eleg

A MEGSZOKÁS MAMUSZÁBAN

Szerintem azt a kényelmes, kitaposott, meleg, puha lábbelit mindnyájan jól ismerjük. Az otthonosság, biztonság érzését adja, amire mindnyájunknak szüksége van– vagy van, amikor csak az illúzióját? Ki-ki döntse el maga, mindig kilép-e időben ebből a mamuszból, vagy néha az utcára is ebben megy, hiszen kényelmes -  de ekkor már a nevetségessé válást kockáztatjuk…

Mégis, néha gondolkodás helyett a megszokott mondatokhoz, klisékhez, sztereotípiákhoz nyúlunk egy-egy váratlan, vagy épp fordítva – jól ismertnek vélt helyzet esetén.  Biztos, hogy ilyenkor az előttünk álló valóságra adunk választ, vagy csak arra, amit elképzeltünk? Mert mégiscsak az a kényelmesebb, biztonságosabb, amit már ismerünk.  De a házicipők is elkopnak, előfordulhat egy-egy lyuk is itt-ott – mégis nehezen válunk meg tőlük. Akkor is szívesen időzünk benne, ha már nem tudja betölteni eredeti feladatát. A Megszokás Mamusza könnyen csapdába ejt bennünket melegségével, puhaságával, kényelmességével. Jó megpihenni benne és nehéz megválni tőle: időben másik, megfelelőbb lábbelit keresni. Leharcolt mamuszokban panaszkodunk a világra, ragaszkodunk ahhoz, ami elmúlt, nincs már. Ha nem úgy mennek a dolgok, mint szeretnénk, gyakran valaki vagy valami más a hibás érte.

 Csíkszentmihályi Mihály világszerte elismert pszichológus - egész életében kutatta azt, mitől boldogok az emberek. Sokan csodabogárnak, különcnek tartották, ma az ő nevéhez kötik a pozitív pszichológia irányzatát. Hatvanéves korában ismerték el először a munkáját. Szerinte a legfontosabb az életben azt megtalálni, ami örömet okoz, és amiben kiteljesedhetünk: legyen ez akár a munkánk, vagy sport, egy alkotó tevékenység, kertészkedés, bármi más. Ehhez lehet, hogy több mindent ki kell próbálnunk felnőttként, ha nem találtunk rá gyerekkorunkban. Ha rátalálunk, lesz erő bármi máshoz is.

Azok az emberek, akik időnként kilépnek a kényelmes házicipőjükből - mint Csíkszentmihályi is a maga területén -, már kijárták nekünk a járatlan utakat.  Nekik köszönhetjük az alábbi kipróbált, sőt bevált gyakorlatokat.  Mindegyik jó példa arra, hogy gyakorlatilag pénz nélkül, viszont kellő nyitottsággal, rugalmassággal, odafigyeléssel, emberséggel – és leginkább megoldásra törekvéssel, tenni akarással csodák születhetnek az élet szinte minden területén. Azok szerint, akik kipróbálták, nem a gondjaik, hanem az örömeik, sikerélményeik nőttek.

Mint a pedagógusoknak ebben az iskolában:  http://nol.hu/ajanlo/20120302-a_hejokereszturi_csodaiskola.

Vagy ki hallott már arról, hogy a boldog emberek rendszeresen nyújtózkodnak? http://www.jogasziget.hu/jogarol/aszanak/81-szurja-namaszkar.html.

Megfáradás, kiégés esetén nemcsak a tévé lehet megoldás - milyen jó együtt játszani, nevetni felnőttnek, gyereknek, igazi kikapcsolódás: http://www.kalandokesalmok.hu/home/index.php?page=filecontent&cid=ajanlo/J%E1t%E9kle%EDr%E1sok/Sz%F3fant%E1zia

A már megszokott, megismert mesékben még annál is több csoda van, mint eddig sejtettük, szülőként használhatjuk tudatosabban is: http://www.meseterapia.hu/ , http://www.mesepedagogia.hu/index.php/mi-a-mesepedagogia (az utolsó bekezdésekig érdemes átugrani az elejét! :)

„Főzni” is lehet másképp, olcsón egészségesen: http://gitta-egeszseg.gportal.hu/gindex.php?pg=25874694,  http://gittarawfood.blogspot.hu/2013/02/ceklas-zoldseg-torta.html

S a végére is egy jó ötlet, bár ez biztosan nem volt kis munka: http://www.youtube.com/watch?v=6vT_7AX06UQ

A felsorolás persze bővíthető...

„Bezzeg cigire van pénz!”

Halljuk sokszor, mondjuk is. Van, ahol jut még borra is, sörre is… csak a gyereknek nem. Mi pedig persze nem adunk nekik semmit, mert nem érdemlik meg.  A lelkiismeretünk nyugodt, a gyereknek pedig szenved a lelke, és a teste is. Azt, hogy otthon mi történik, csak halványan sejthetjük, hogy az óvodai, s főleg iskolai hierarchiában hol áll a gyerek, azt látjuk – s nem nagy talány a jövő sem.

S ha segítenénk is neki valahogyan, vajon tehetjük-e úgy eredményesen, hogy családját, mindennapi közegét teljesen figyelmen kívül hagyjuk?

S azon gondolkodtunk-e, vajon a szüleiket megtanította-e valaki arra, mit kezdjenek a szorongásaikkal, feszültségeikkel, konfliktusaikkal? Mennyi sikerélmény edzette akaratukat, hány idejében érkezett anyai ölelés, apai fejsimogatás erősítette önbizalmukat? Mennyit beszélgettek otthon barátságról, kitartásról? Tudják-e, milyen érzés feltétel nélkül szeretve lenni? Kinek és hogyan mondhatták el, ha belül fájt?

Tényleg, hogyan beszélgessen valaki a gyerekével arról, hogy a kudarcból, sikertelenségből tanulni lehet, ha nincs ilyen tapasztalata? Ha szava sincs rá, ha soha meg sem fogalmazta vele senki? Ha soha nem érezte, hogy ő valaki számára az Élet ajándéka, akkor hogyan adja át ezt az érzést a gyerekének? 

 A Szenvedélybakancs, a Felelőtlendorkó, a Gyengeakaratpapucs így kerül az ember lábára. Egyáltalán nem könnyű benne az élet…

S milyen érzés felnőttként örök lelkiismeret furdalással küzdeni? Ha egy körből nincs erő kitörni? De legyünk őszinték: honnan is lenne, hol az alap, ahonnan el lehetne rugaszkodni?

 Ismerek olyan meglett cigányembert, aki évekkel ezelőtt letette a cigarettát, mondván, hogy „Ha majd lesz rá pénzem, szívom megint…”

Vajon ő miért tudta megtenni?

Egy Surranóról…

…amibe bármikor bele lehet ugrani: viselőjében elképesztő kreativitással születnek a kifogások és magyarázatok arra, miért jó minden éppen úgy, ahogy van.

Országosan, nagy kampánnyal reklámozott nyaralás, próbálom terjeszteni a csak interneten hozzáférhető, tényleg jó lehetőségnek tűnő ajánlatot – a egyik jelentkezőnél meglepően sok a kifogás (más kérdés, hogy a pályázatok elbírálása is csigalassúsággal folyik, az ígért 15 munkanap helyett már épp a 31. telt el bármiféle válasz nélkül – erősítvén azokat, akik „megmondták előre, úgysem lesz ebből semmi…”).

De ezt akkor még nem tudhattuk. Kérdésemre, hogy miért nem hozza a beadandó egyoldalas, alapadatokat kérő űrlapot, amit kért, a következő válaszok érkeztek ugyanattól az embertől, egy perc alatt: 

- De nem tudtam, mit kell csinálni a papírral ;

- Nincs otthon nekünk internet ;

- De nincs e-mail-címem;

- De nem tudtam, hová kell leadni

- Mi van, ha megint olyan sokan lesznek az irodában …  

Egy átlagos intelligenciájú emberről van szó, aki szívesen utazna, de kicsit fél is, egy munkatársa beszélte rá – de úgy tűnik, mégis megpróbál minél kevesebbet tenni érte, hogy ha valami esetleg nem olyan jól alakul majd, minél kisebb felelőssége legyen a helyzet előidézésében.

Másik történet: kérek valakit, hogy keressen meg, mert a születési ideje nem egyezik a saját kezével illetve a hivatal által kitöltött papíron.

„- Gondoltam, mindig ez a gond.

- Akkor miért nem javítod ki?

- Azt hogy kell?

 - Hát szólsz, hogy hibás, írják át…”

Ez a Kifogások Surranója, jól véd a külvilágtól – és a felelősségvállalástól. Amíg nem csinálunk semmit, addig nem lehet baj sem. Mindig megvan az oka, hogy miért nem tud az ember lépni, és mindig megvan a nyugalom, hogy nem tehet róla.

Talán a bátorság hiányzik, az önbizalom, a sikerélmény, a jó tapasztalat: hogy kipróbáltam valamit és jó volt, hogy mertem és sikerült, hogy nem tudtam előre, mi is lesz belőle, és jó lett… Ahhoz, hogy egy lépést megtegyünk, fel kell emelni az egyik lábunkat, és egy darabig fél lábon egyensúlyozunk. Meg tudjuk tenni, hiszen van tapasztalatunk arról, hogy képesek vagyunk rá: van hozzá elég fizikai erőnk és van elég belső lelki tartalékunk is átvészelni a bizonytalan szakaszt.

De akinél hiányzik a jó tapasztalat, a kellő lelki erő? Aki az iskolában soha semmiben sem volt jó, aki otthon is csak láb alatt volt – az bizony vészhelyzetben lekapja a polcról a Kifogások Surranóját, mert legalább magával el tudja hitetni, hogy pont jó minden úgy, ahogy van… - és eldöcög a nagy bakancsban egy jobb élet jobb lehetőségei elől. Nagyon nehéz lenne neki, ha ezt nem tudná megtenni.

Így sem könnyű, de aki sem otthon, sem az iskolában nem kapott biztató pillantásokat: „Próbáld ki bátran, vigyázok rád”; bátorító mosolyt: „Te ezt mindig olyan ügyesen csinálod” – az bizony csak a kudarcok elkerülésére fejleszt ki életstratégiát, eszébe sem jut, hogy kezdeményezzen, gondolkodjon, ötletei legyenek. És persze a gyerekei is ebben nőnek fel – hiszen amit nem kapott meg, ami nincs neki, abból nem is tud átadni. Ő csak arra tudja megtanítani a gyerekét, amit ő is tud. Ha a gyerekeknek nincs olyan szerencséje, hogy az iskolában rátaláljon a sikerélmény, a kezdeményezés, az alkotó munka örömére, akkor csak a kudarckerülő stratégiák tárháza fog gazdagodni nemzedékről nemzedékre – és öröklik tovább a Surranót, ami biztonságot ad, ha mégoly nehéz is néha.

Így (is) születik a tanult tehetetlenség.

Vajon a Kifogások Surranója ott van-e a mi cipős szekrényünkben is? Elővesszük néha?

A Pénzköltő Cipellő

Ritkán van használatban… a Pénzköltő Cipellő hó elején kerül elő a cipős polc mélyéről.  Akkor már legalább egy hete, rosszabb esetben 15-20 napja nem hordta senki. Ilyenkor már csak aprópénzből vásárol az ember.

Amikor megérkezik a családi (pótlék), hirtelen leomlanak a szűk korlátok. Az érzés, hogy végre nem kell garasoskodni, felülírja az előrelátást. S ha mégis… - hát eddig is volt valahogy. Valódi luxuscikkek ilyenkor sem kerülnek a bevásárlókosárba, de keksz, rágó, csipsz, jégkrém igen. Csupa olyan dolog, ami egy gyerek szíve vágya, ami neki a jólétet jelenti, pontosabban azt, hogy lehetnek egy kicsit olyanok ők is, mint a többiek. Legalább havonta egyszer.

Ha a Pénzköltő Cipellő soha nem kerülne elő, ha örökké beosztással élne mindenki, soha nem derülne ki, milyen ízű is az a Jó reggelt!-szelet, ami a többiek táskájában mindennap ott lapul, a gyerekek soha nem nyalnának fagyit és nem innának kisdobozos üdítőt.

Lássuk be, egy gyereknek erre is szüksége van. Így is jóval kevesebb jut neki mindenből – ha jut egyáltalán – szüleik legalább hó elején érezhetik, hogy adtak ők is annyit a gyerekeiknek, mint a többi szülő.

Már hallom is a hangokat: keksz nélkül fel lehet nőni, nem a csipsztől lesz boldog egy gyerek. Ezzel persze nem lehet vitatkozni. De a csipsztől is… Meg a szülei mosolyától is. Szülőként mi mindig az eszünkre hallgatunk?  Még soha nem volt a lábunkon a Pénzköltő Cipellő, és sosem vettünk még értelmetlen és randa műanyag kütyüt, csak hogy láthassuk ragyogó arcát?

Képzeletbeli cipős polcunk első darabja - 

A Lehetőségelszalasztó Csuka

Egy egész család viseli. Először a gyerekekre figyeltem fel, többször táboroztunk, kirándultunk együtt.

Nem mindig így dől el, de most feltettük a kérdést: „Kivel szeretnétek aludni?" Mindenki felpattan, keresgélnek, tárgyalnak. Két gyerek marad ülve, testvérek: "Hát ti?" "Nem tudjuk, kivel akarunk lenni." A maradék helyre kerültek, egyikük durcás, nem tetszik a megoldás. "De ott volt a lehetőségetek, a csapat felét ismeritek..." - nem válaszol, néz lefelé konokul. 

Következő feladat: sorban állás születési idő szerint. Nagy a zsivaj, három, nagyjából egykorú csapat alakul pillanatok alatt, kérdezgetik egymást. Az egyik az előző gyerekek közül - egyébként értelmes tekintetű, csillogó szemű tízéves - tétován odajön: "Nem tudom, hová álljak..." "Nézd a többieket mit csinálnak, úgy fogod megtudni te is...

Ha megkérem őket valamire, készségesek, segítőkészek, az iskolában átlagos képességűek. Többen testvérek. Évek óta figyelem őket, közös játékba, feladatmegoldásba gyakran nem kapcsolódnak be, passzívak. Egymással jól megvannak, de nehezen kötnek barátságot új gyerekekkel. Csapatban hagyják a többieket dolgozni, meg sem próbálnak részt venni a közös munkában - megy az nélkülük is. Sokszor van, hogy nem tetszik nekik valami, olyankor duzzogás van. Ha felhívom a figyelmüket, hogy ott volt a lehetőség tenni azért, hogy másképp alakuljon, nem szólnak semmit. Talán nem értik? Nem tudják, hogy mi lenne nekik jó, csak ha már nem lehet változtatni, akkor döbbenek rá? Ennyire nem tudnak előre gondolkodni? Hogyan lehetne az egyébként kedves, aranyos, értelmes gyerekeket rávenni arra, hogy legyenek kezdeményezőbbek, kitartóbbak, lássanak egy lépéssel előre? 

Ha csak 1-2 havonta találkozom velük, semmi esélyem. Jól kitalált pedagógiai programok vannak erre, csak nagyon kevés helyen alkalmazzák…

Jól ismerem a szüleiket. Az utolsó pillanatig kivárnak, ha van valami megoldandó, elintézendő feladat - főleg ha az várhatóan problémával jár. És sokszor van, hogy nem sikerül időben lépniük. Gyakran keveredik emiatt a család kiszolgáltatott helyzetbe, lemaradnak lehetőségekről. Becsületes, kedves emberek, a gyerekeikkel türelmesek, figyelmesek, igyekeznek okosan szeretni őket. Nem isznak, nem dohányoznak, konyhakert van otthon, gyakran állatokat is tartanak, ha sikerül kiszorítani a takarmányra valót. Ha adódik valami munka, becsülettel megcsinálják - de elköteleződni, hosszú távon kötöttséget vállalni nem képesek. Hó végén mindig pénz nélkül vannak, elköltik hó elején gondolkodás nélkül. Pénzhiányos időszakban pedig széttárják kezüket: "Hiába, szegény emberek vagyunk, nem tudjuk megtenni..." - ezt mindig el lehet mondani, bármilyen helyzetben.

Tőlük tanulják a gyerekek a halogatást, mint ahogy a szülők és az ő szüleik is tanulták valahol. Hallották esetleg, hogy lehet másképp is, de nem tudják, hogyan kell, talán nem is értik, miről van szó. Ahogy mondani szokták, a gyerekek az anyatejjel szívják magukba a tehetetlenséget. Mint ahogy a szüleik is így szerezték... 

Ki a hibás? 

Természetesen a Lehetőségelszalasztó Csuka. A felnőtteknek már szinte a lábára nőtt, észre sem venni, hogy akár le is lehetne cserélni…

Hát ilyen az élet a Lehetőségelszalasztó Csukában. Nehéz levenni, és kell helyette másik is.

Mindannyiunknak megvan a maga speciális lábelije, amin azért lenne mit alakítanunk, talán szeretnénk is. Akinek már sikerült, meséljen, könnyű volt?

"Mielőtt megítélnél egy embert, járj a mokaszinjában három holdon át!" – az indián bölcsesség sűrűn eszembe jut. Gyakran találkozom olyan emberekkel, akiknek szűken mérte sorsuk az anyagi lehetőségeket. Ha nem is tudom felpróbálni azt a bizonyos lábbelit, legalább megkísérlem elképzelni, milyen lehet. Milyen lehet benne a járás most, milyen lehetett tíz éve, húsz éve - milyen lehetett az eddig vezető út abban a cipőben.

Kedves Olvasó, tartson velem e képzeletbeli próbákra!  Nem ígérek varázslatos utazást mesebeli cipellőkben – de csendes elmerengést, könnyes-derűs felismeréseket, ébredő empátiát, fejlődő toleranciát talán igen.

Legalábbis ebben reménykedem.

S ha ez megtörténik, észrevétlenül egy-egy gesztussal, mosollyal ki-ki foltozni, talpalni, sarkalni kezdi az útjába kerülő lyukas dorkókat, kopott csukákat, szebb napokat látott topánkákat. S akkor majd arról írok, hogy az igazi segítség az, ami képessé tesz felismerni a lehetőségeket, és képessé tesz élni velük. A készen kapott megoldások kevés embert sarkallnak alkotó tevékenységre…

Hölgyeim és Uraim, le a cipőkkel!