Képzeletbeli cipős polcunk első darabja - 

A Lehetőségelszalasztó Csuka

Egy egész család viseli. Először a gyerekekre figyeltem fel, többször táboroztunk, kirándultunk együtt.

Nem mindig így dől el, de most feltettük a kérdést: „Kivel szeretnétek aludni?" Mindenki felpattan, keresgélnek, tárgyalnak. Két gyerek marad ülve, testvérek: "Hát ti?" "Nem tudjuk, kivel akarunk lenni." A maradék helyre kerültek, egyikük durcás, nem tetszik a megoldás. "De ott volt a lehetőségetek, a csapat felét ismeritek..." - nem válaszol, néz lefelé konokul. 

Következő feladat: sorban állás születési idő szerint. Nagy a zsivaj, három, nagyjából egykorú csapat alakul pillanatok alatt, kérdezgetik egymást. Az egyik az előző gyerekek közül - egyébként értelmes tekintetű, csillogó szemű tízéves - tétován odajön: "Nem tudom, hová álljak..." "Nézd a többieket mit csinálnak, úgy fogod megtudni te is...

Ha megkérem őket valamire, készségesek, segítőkészek, az iskolában átlagos képességűek. Többen testvérek. Évek óta figyelem őket, közös játékba, feladatmegoldásba gyakran nem kapcsolódnak be, passzívak. Egymással jól megvannak, de nehezen kötnek barátságot új gyerekekkel. Csapatban hagyják a többieket dolgozni, meg sem próbálnak részt venni a közös munkában - megy az nélkülük is. Sokszor van, hogy nem tetszik nekik valami, olyankor duzzogás van. Ha felhívom a figyelmüket, hogy ott volt a lehetőség tenni azért, hogy másképp alakuljon, nem szólnak semmit. Talán nem értik? Nem tudják, hogy mi lenne nekik jó, csak ha már nem lehet változtatni, akkor döbbenek rá? Ennyire nem tudnak előre gondolkodni? Hogyan lehetne az egyébként kedves, aranyos, értelmes gyerekeket rávenni arra, hogy legyenek kezdeményezőbbek, kitartóbbak, lássanak egy lépéssel előre? 

Ha csak 1-2 havonta találkozom velük, semmi esélyem. Jól kitalált pedagógiai programok vannak erre, csak nagyon kevés helyen alkalmazzák…

Jól ismerem a szüleiket. Az utolsó pillanatig kivárnak, ha van valami megoldandó, elintézendő feladat - főleg ha az várhatóan problémával jár. És sokszor van, hogy nem sikerül időben lépniük. Gyakran keveredik emiatt a család kiszolgáltatott helyzetbe, lemaradnak lehetőségekről. Becsületes, kedves emberek, a gyerekeikkel türelmesek, figyelmesek, igyekeznek okosan szeretni őket. Nem isznak, nem dohányoznak, konyhakert van otthon, gyakran állatokat is tartanak, ha sikerül kiszorítani a takarmányra valót. Ha adódik valami munka, becsülettel megcsinálják - de elköteleződni, hosszú távon kötöttséget vállalni nem képesek. Hó végén mindig pénz nélkül vannak, elköltik hó elején gondolkodás nélkül. Pénzhiányos időszakban pedig széttárják kezüket: "Hiába, szegény emberek vagyunk, nem tudjuk megtenni..." - ezt mindig el lehet mondani, bármilyen helyzetben.

Tőlük tanulják a gyerekek a halogatást, mint ahogy a szülők és az ő szüleik is tanulták valahol. Hallották esetleg, hogy lehet másképp is, de nem tudják, hogyan kell, talán nem is értik, miről van szó. Ahogy mondani szokták, a gyerekek az anyatejjel szívják magukba a tehetetlenséget. Mint ahogy a szüleik is így szerezték... 

Ki a hibás? 

Természetesen a Lehetőségelszalasztó Csuka. A felnőtteknek már szinte a lábára nőtt, észre sem venni, hogy akár le is lehetne cserélni…

Hát ilyen az élet a Lehetőségelszalasztó Csukában. Nehéz levenni, és kell helyette másik is.

Mindannyiunknak megvan a maga speciális lábelije, amin azért lenne mit alakítanunk, talán szeretnénk is. Akinek már sikerült, meséljen, könnyű volt?