„Bezzeg cigire van pénz!”

Halljuk sokszor, mondjuk is. Van, ahol jut még borra is, sörre is… csak a gyereknek nem. Mi pedig persze nem adunk nekik semmit, mert nem érdemlik meg.  A lelkiismeretünk nyugodt, a gyereknek pedig szenved a lelke, és a teste is. Azt, hogy otthon mi történik, csak halványan sejthetjük, hogy az óvodai, s főleg iskolai hierarchiában hol áll a gyerek, azt látjuk – s nem nagy talány a jövő sem.

S ha segítenénk is neki valahogyan, vajon tehetjük-e úgy eredményesen, hogy családját, mindennapi közegét teljesen figyelmen kívül hagyjuk?

S azon gondolkodtunk-e, vajon a szüleiket megtanította-e valaki arra, mit kezdjenek a szorongásaikkal, feszültségeikkel, konfliktusaikkal? Mennyi sikerélmény edzette akaratukat, hány idejében érkezett anyai ölelés, apai fejsimogatás erősítette önbizalmukat? Mennyit beszélgettek otthon barátságról, kitartásról? Tudják-e, milyen érzés feltétel nélkül szeretve lenni? Kinek és hogyan mondhatták el, ha belül fájt?

Tényleg, hogyan beszélgessen valaki a gyerekével arról, hogy a kudarcból, sikertelenségből tanulni lehet, ha nincs ilyen tapasztalata? Ha szava sincs rá, ha soha meg sem fogalmazta vele senki? Ha soha nem érezte, hogy ő valaki számára az Élet ajándéka, akkor hogyan adja át ezt az érzést a gyerekének? 

 A Szenvedélybakancs, a Felelőtlendorkó, a Gyengeakaratpapucs így kerül az ember lábára. Egyáltalán nem könnyű benne az élet…

S milyen érzés felnőttként örök lelkiismeret furdalással küzdeni? Ha egy körből nincs erő kitörni? De legyünk őszinték: honnan is lenne, hol az alap, ahonnan el lehetne rugaszkodni?

 Ismerek olyan meglett cigányembert, aki évekkel ezelőtt letette a cigarettát, mondván, hogy „Ha majd lesz rá pénzem, szívom megint…”

Vajon ő miért tudta megtenni?